2010. feb 20.

1930: A halhatatlanság felé IV.

írta: maracanazo
1930: A halhatatlanság felé IV.


1930. július 30. Az első labdarúgó-világbajnokság döntőjének napja. Résztvevők: a házigazda Uruguay, valamint a nagy vetélytárs, Argentína. A két válogatott közötti kilencvenedik(!) összecsapásra készültek; az 1902. július 20. és 1930. május 25. között lejátszott 89 mérkőzésükből 31-et nyert a Celeste (utoljára 1929. szeptember 20-án 2-1-re a Newton-kupáért). Az addigi legfontosabb találkozójukat az 1928-as amszterdami olimpia megismételt döntőjében vívták; mivel azt a találkozót a címvédő Uruguay nyerte 2-1-re, joggal fűtötte bosszúvágy az argentinokat.

Uruguayhoz hasonlóan Argentína is könnyedén jutott a világbajnokság döntőjébe, azzal a különbséggel, hogy ők eggyel több mérkőzést voltak kénytelenek játszani. Az 1. csoportba sorsolták őket Franciaország (1-0), Mexikó (6-3) és Chile (3-1) mellé. Az elődöntőben 6-1-re verték az Egyesült Államokat, így négy mérkőzésükön összesen 16 góllal terhelték az ellenfelek kapuit. (Érdekességként: az 1990-es világbajnokságon ezüstérmes argentinok hét mérkőzésükön csak 5 gólt szereztek.)

Argentína adta a torna legeredményesebb gólszerzőjét is Guillermo Stabile személyében, aki az Albiceleste első mérkőzésén még nem lépett pályára, és a másodikon is csak azért állították be, mert csapattársának, Manuel Ferreirának fontos egyetemi vizsgája volt. Stabile, avagy "El Filtrador", gyorsan élt a lehetőséggel, és két csoportmérkőzésén, valamint az elődöntőben hét gólt szerzett: hármat vágott Mexikónak, kettőt Chilének, kettőt pedig az USA-nak. Persze a csapatkapitány Ferreira a vizsgát követően visszakerült a csapatba, csakhogy ezúttal már nem Stabile kárára.


1930. július 30. szerda, délután fél négy. A helyszín ezúttal is az Estadio Centenario volt. Állítólag harmincezer argentin szurkoló kelt át a Rio de la Platán, hogy a helyszínen szurkolhassanak kedvenceiknek. Dél-Amerika déli fele igazi futball-lázban égett,  és  amikor az uruguayiakat Nasazzi, a vendégeket Ferreira a pályára vezette, kezdetét vette a háború. 

 

Óriási volt a feszültség a két csapat között. A felek még abban sem tudtak megegyezni, hogy melyikük labdájával játsszák le a mérkőzést (végül a bölcs bírói döntés nyomán a meccs szünetében labdát cseréltek). Az argentinok védekező középpályását, a csapat egyik legjobbját, Luis Montit és családját több halálos fenyegetés is érte a döntő előtt; a mérkőzés játékvezetője pedig, a belga Jean Langenus, arra kérte a FIFA-t, hogy kössön rá életbiztosítást. (Langenus végül túlélte a finálét, de a hármas sípszó után azonnal elhagyta a stadiont, és még aznap visszaindult Európába. Segítői egyébként a bolíviai Ulises Saucedo, valamint a szintén belga Henry Cristophe voltak.) Az argentinok indították útjára a labdát számukra igen ellenséges környezetben. A két ország válogatottja egyébként bő másfél hónappal korábban játszott egymással utoljára, és  1-1-es döntetlent értek el Buenos Airesben.

Alberto Suppici és Juan Tramutola szövetségi kapitányok az alábbi kezdő tizenegyeket küldték pályára:

URUGUAY: Ballesteros, Nasazzi, Mascheroni, Andrade, Fernandez, Gestido, Dorado, Scarone, Castro, Cea, Iriarte.    

ARGENTÍNA: Botasso, Della Torre, Paternoster, J. Evaristo, Monti, Suarez, Peucelle, Varallo, Stabile, Ferreira, M. Evaristo.

 

Mindjárt a mérkőzés 12. percében robbant a lelátó: Pablo Dorado révén Uruguay megszerezte a vezetést! Erről a gólról egy rövid videó is látható (noha igen rossz minőségben, ami persze nem meglepő, hiszen egy nyolcvan éves felvételről van szó):

Az argentinokat nem törte meg a hazaiak gólja, és gyorsan átvették a kezdeményezést. Előbb a 20. percben Carlos Peucelle egyenlített, majd a 37. percben Guillermo Stabile villant: ez volt a támadó nyolcadik találata a világbajnokságon. A vendégek 2-1-es előnyével ért véget az első félidő.

A második játékrészben aztán minden Uruguayról szólt.

Az 57. percben Pedro Cea egalizált (ez volt a tornán az ötödik gólja), majd tizenegy perccel később Victoriano Iriarte is beköszönt egy bombagóllal, és máris a Celesténél volt az előny.

A meccs után az argentinok arra panaszkodtak, hogy a házigazdák roppant durván játszottak; tény, hogy Botasso, az Albiceleste kapusa a második félidő elején egy kemény becsúszás után megsérült, és mivel akkoriban még nem lehetett cserélni, kénytelen volt a kapuban maradni. Francisco Varallo pedig, az argentinok fiatal csatára eleve sérülten lépett pályára (a szövetségük utasítására) - későbbi visszaemlékezése szerint a meccs végére már csak nyolc egészséges játékosuk maradt a pályán, így esélyük sem lehetett a győzelemre. (Varallo az egyetlen, aki még él a döntőn résztvevő játékosok közül: február ötödikén ünnepelte 100. születésnapját.)

A mérkőzésből már csak egyetlen perc volt hátra, amikor Hector Castro fejesgóljával Uruguay 4-2-re növelte előnyét, és örökre beírta nevét a futball történelemkönyvébe.  Castro szerezte tehát a tornán a hazaiak első és utolsó gólját, ami után az országban kezdetét vette az örömünnep: a következő napot munkaszüneti nappá nyilvánították. (Argentínában viszont csalódott szurkolók megtámadták az uruguayi konzulátust; ezután a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok egy ideig szüneteltek.)

Uruguay 1930-as győzelmének köszönhetően máig a legkevesebb lakossal rendelkező világbajnok nemzet; ezt a rekordot alighanem soha egyetlen más ország válogatottja sem tudja majd megdönteni.

 

 

Végezetül álljon itt Uruguay teljes kerete, amelynek tagjai először mondhatták el magukról, hogy VILÁGBAJNOKOK:

 

Kapusok:

Enrique Ballesteros

Miguel Cappuccini

Védők:

Domingo Tejera

Emilio Recoba

Ernesto Mascheroni

José Nasazzi

Középpályások:

Alvaro Gestido

Angel Melogno

Carlos Riolfo

Conduelo Piriz

José Andrade

Lorenzo Fernandez

Csatárok:

Hector Castro

Hector Scarone

Juan Anselmo

Juan Carlos Calvo

Pablo Dorado

Pedro Cea

Pedro Petrone

Santos Urdinaran

Victoriano Iriarte

Zoilo Saldombide

Szövetségi kapitány:

Alberto Suppici

 

 

Szólj hozzá

történelem uruguay1930