2012. okt 13.

Hogyan tovább, Uruguay?

írta: maracanazo
Hogyan tovább, Uruguay?

375770.jpg

 

Röviden: Argentína  3-0  Uruguay.

Hosszabban: olvassátok el az alábbi bejegyzést.

De csak ha nincs jobb dolgotok.

Ezt a posztot még az ecuadoriak elleni selejtezőt követően kezdtem írni, ám félbehagytam, és heteken át görgettem a többi, egyébként kevésbé fontos írás előtt, ám most, hogy nyakunkon van véget ért az argentin-meccs, nincs értelme a további halogatásnak.

Ennek a blognak a célja az uruguayi foci népszerűsítése, de néha előfordul, hogy az égszínkék válogatott produkciója meg sem közelíti a népszerűt, és nem lenne korrekt, ha az olvasók előtt takargatnám a valóságot. Márpedig az, hogy idén a Celeste (szinte) mindegyik mérkőzésén csapnivalóan játszott, sajnos maga a színtiszta valóság; nyilván én sem tudhatom ennek az okát, legfeljebb az eddig látottak és a rendelkezésemre álló adatok alapján igyekszek különféle magyarázatokkal előállni. Ez persze egy amatőrtől rendben is van, ellenben az igencsak érthetetlen, hogy a valódi szakértőktől és a közvetlenül érintettektől nem kapunk választ a miértre.

Bizonyos statisztikákat böngészve könnyen téves következtetésekre juthat az ember, így az itt közölt posztokban is általában puszta érdekességként írok (akármelyik) két csapat közös históriájáról; a közelmúlt meccseinek adathalmazából viszont ki lehet hámozni bizonyos törvényszerűségeket, és ezek talán beszédesebbek a Maestro szokásos vállvonogatásánál.

A dél-afrikai világbajnokságot követő két évben (tehát 2011-ben és idén) az uruguayi válogatott - az éjszakai mendozai zakót is beleszámítva - összesen 24 mérkőzést játszott. A mérleg: 10 győzelem, 10 döntetlen és 4 vereség (a döntetlenek kilencven százaléka 1-1-gyel ért véget - csak a franciák elleni 0-0 volt a kakukktojás). Önmagában véve ez nem egy rossz mérleg, ám ebben sajnos benne van az elmúlt időszak leszállóága, tehát az aktuális forma(hanyatlás) is; keserves győzelem Peru, kiütéses vereség Kolumbia és Argentína ellen, semmitmondó döntetlen a románokkal, az oroszokkal, a venezuelaiakkal, szerencsés iksz a franciákkal és az ecuadoriakkal.

Tabárez válogatottja számára alighanem a 2011-es Copa América-győzelem volt a csúcs, igaz, a csúcs mindig relatív, és a kontinenskirályságról is lehet hová fejlődni, ehhez azonban a változtatás igénye szükségeltetik. A világbajnoki selejtezők kezdetén még kitartott a lendület: Suárezék a földbe döngölték Bolíviát és Chilét, és még egy történelmi döntetlen is összejött a paraguayi dzsungelben, ám az új évre már nem maradt a tavalyi szuflából. Hiába büszkélkedhetett a csapat rekordhosszúságú veretlenségi sorozattal, ha közben egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy valami elromlott a gépezetben. A biztos kerettagsággal együtt a játékosok komfortérzete és önbizalma is egyre nagyobb lett, ráadásul a szurkolók is készpénznek vették (három fordulót követően) a következő világbajnoki szereplést.

Én is annak vettem.

Szögezzük le: az uruguayi válogatottnak nem áll jól a nagycsapat-szerep. Ez egy pici ország, amelyben (mind az élsport világát, mind a sima hétköznapokat tekintve) az emberek általában szerényen, visszafogottan tekintenek saját magukra és a lehetőségeikre. A játékosok a nyilatkozataik alapján szerények maradtak ugyan, de fejben valószínűleg már nem; egy jó szövetségi kapitány talán idejében felismerhette volna ezt, és odacsaphatott volna az asztalra.

Egy jó szakember talán kiszúrhatta volna, ha néhány játékoson kilencven percnyi barátságos meccs után is száraz marad a mez, és kipróbálhatott volna olyan arcokat, akik a bajnoki találkozóikon rendre jól teljesítenek. Az például mégiscsak vicc, hogy Sebastián Abreu még mindig tagja a Celestének; a Copa América-döntőn, amikor a fél stadion az ő nevét skandálta, be lehetett volna cserélni, és tisztességesen visszavonultatni a válogatottságtól, ám a Maestro látványosan a padon hagyta, és azóta is mindenhová magával hurcolja. Tudtátok vajon, hogy az egy hónappal ezelőtti selejtezők után két nappal Abreu térdét megműtötték? De mikor sérült meg? Mert sem Kolumbia, sem Ecuador ellen nem játszott. Vagy már eleve sérülten csatlakozott a kerethez? És ha egy játékos átesik egy térdműtéten, akkor harminc nappal később máris hadra fogható?

Elhiszem, hogy Tabáreznek nehezére esik megválnia azoktól a játékosoktól, akikkel évek óta dolgozik együtt, így viszont aligha beszélhetünk fejlődésről, csapatépítésről a válogatott kapcsán. A Maestro a világbajnokságot követően nem félt lehetőséget adni olyan tehetséges fiataloknak, mint Sebastián Coates, Gastón Ramírez, vagy Abel Hernández, ugyanakkor továbbra is számol a 36 éves Abreuval, a 37 éves Andrés Scottival, és azzal a Diego Forlánnal, aki ugyan még éppen hogy nem túlkoros (33 éves), viszont, valljuk be, az elmúlt két esztendőben semmit nem mutatott klubszinten.

Véleményem szerint az idei lehetett volna az átmenet éve, vagyis az az év, amikor a kapitány olyan játékosokat is meghív a keretbe, akik klubcsapataikban hétről hétre remek formában játszanak, azok pedig, akikre hosszú távon nemigen lehet már számítani, szép lassan háttérbe kerülnek. Ez utóbbi kategóriába sorolhatók azok a futballisták is, akikben van még ugyan erő, de valamilyen okból még csak a kispadra sem ülhetnek le aktuális csapataiknál.

Nézzük, hogy kikre is gondolok!

A Buenos Aires-i River Plate-nél a Carlos Sánchez-Rodrigo Mora-párosra csak az nem kapja fel a fejét, aki nem néz argentin bajnokikat; e két játékos legutóbb a Godoy Cruz elleni 5-0-ás meccsen alakított szenzációsat. Két energiabombáról van szó, akik nem ismernek eladott labdát, és még csak ügyetlennek sem lehet nevezni őket. Rodrigo Morára már akkor felfigyeltem, amikor ő még a Defensorban ontotta a gólokat, én pedig Magyarországról blogoltam; a liláktól a Benficához került, ahol sajnos nem kapott sanszot a bizonyításra, úgyhogy fél évet újra Uruguayban (a Peñarolnál) játszott, de hát, ugye, innen csak a bennfentesek kerülhetnek a nemzeti csapatba. Mora a nyáron visszatért Portugáliába, és hiába rúgott egy felkészülési meccsen egy laza mesterhármast, nem kellett a sasoknak; ekkor jelentkezett be érte a River. Egyelőre kölcsönben szerepel a Milliomosoknál, de éppen ezen a héten jelentette be Passarella klubelnök, hogy örökbe kell nekik, így készek megvásárolni őt. A 25 éves csatár a bemutatkozó meccsén egy gólt és két gólpasszt ért el a Newell's Old Boys elleni bajnokin, és azóta akárhányszor nézem őt a Fox Sportson, a kommentátorok folyton róla áradoznak. Megismétlem: argentin kommentátorok áradoznak egy uruguayiról. 

Bocsánat, kettőről. Merthogy a középpályás Carlos Sánchez is ott van a topon. Az elmúlt hétvégén két gólt ragasztott a Godoy Cruz kapujába, és ez a teljesítmény nem a véletlen műve, hiszen a 28 esztendős futballista tulajdonképpen évek óta kiválóan futballozik Argentínában (a River előtt egyébként éppen a Godoy Cruznál volt húzóember).

A Boca Juniorsban játszó Santiago Silva ugyan már 32 éves, de ennyire erőszakos, ennyi erőtől duzzadó csatárt én még nem láttam. Két jó éve még simán lehetne akár a válogatott kispadján is; mekkora különbség lehetne, hogy amikor a kapitány végignéz a cserepadon, akkor onnan nem Abreu integet vissza a kamerájával, hanem A Tank, szájkosárban.

Most persze csak úgy hirtelen vetettem ide néhány nevet, de már ez is jól jelzi, hogy a Maestro, ha akarna, szét tudna nézni egy-két klub környékén, mert uruguayi játékost, némi túlzással, még a Marson is találni.

A Diego Lugano-Sebastián Coates-duó rendre ott van a válogatott keretben, holott e két játékos ebben az évben csak elvétve játszott bajnokin; Luganót a PSG jegeli, míg Coatest a Liverpool. Én nagyon csípem Luganót, mert roppant karakteres arc, igazi vezéregyéniség, ám ha rendszeres futball helyett csak matézik egy jót, akkor nehezen várható el tőle, hogy majd fel tudja venni a versenyt Messivel (egyébként Mendozában fel tudta, kár, hogy megsérült, és a helyére beálló Scotti már nem tudta).

Coates pedig, bár ő volt a tavalyi Copa América felfedezettje, igazán kereshetett volna magának egy alsóbb kategóriás klubot, hiszen még mindig hasznosabb pl. a Groningenben gyakorolni a fejelést, mint az Anfield Roadon koptatni a padot.

És ha már szóba jött a csapatválasztás; Lugano számára nemrég megadatott a lehetőség, hogy Párizsból elhúzzon a vérbe, ám a jó öreg Tota úgy döntött, marad, kitölti a szerződését. Ez hatalmas hiba volt, hiszen Ancelotti azóta már cserejátékosként sem számol vele, míg Buenos Airesben a Matías Almeyda irányította River Plate tárt karokkal várta éppen úgy, mint egykori csapata, a Sao Paulo.

Valaki Luis Suáreznek is szólhatott volna, hogy ne hosszabbítson szerződést a Liverpoollal, amely a Premier League történetének legrosszabb csapata címére pályázik jó eséllyel; Luisito egyedül viszi a hátán a vörösöket, ami még nem lenne akkora baj, az viszont már igencsak aggasztó, hogy megfelelően képzett társak (és edzők) hiányában ő maga sem fog tudni továbbfejlődni.

Az argentinoknak jókora arcul csapás volt a tavalyi Copa América, viszont képesek voltak tanulni belőle. Egy olyan szakembert tettek a válogatott élére, akinek a munkája nem merül ki az oldalvonal melletti imádkozásban; amíg Messi a Barcelonában fifázik egy jót a haverjaival, Sabella B-csapatot épít, és folyamatosan keresi a lehetőséget a javulásra. Csak az elmúlt hónapra két felkészülési meccset szerveztek le az argentinok B-csapatának a brazilok ellen (más kérdés, hogy a második találkozó az egyik reflektor elégtelen működése miatt elmaradt). Szóval Messi és társai pontosan tudják, hogy a tüdejüket is ki kell köpniük a válogatottbeli fellépésekkor, mert ha nem, akad alternatíva: nyilván nem annyira technikás, ellenben roppant harcos játékosok személyében. És ha nekem, a mezei szurkolónak tavaly feltűnt, hogy milyen jól játszott a Liga de Quitóban Hernán Barcos, akkor természetes, hogy Sabella kapitánynak is feltűnt, ergo a 28 éves futballista végig ott melegített az uruguayiak elleni selejtezőn.

Valami elromlott az égszínkék válogatottnál, ez sajnos tagadhatatlan. Lehet, hogy elfáradt a Maestro, ami hat év közös munka után érthető lenne, de az is lehet, hogy a játékosok nem veszik már őt komolyan. Nekem, külső szemlélőnek az a benyomásom, hogy ebből a nemrég még sikerre éhes együtteséből egy mindenen, még a focin is, átívelő baráti társaság lett. Ez pedig már egészségtelen. Hiszen a cél nem az, hogy feltétlenül Diego Forlán emelje magasba egy adott sorozat kupáját, hanem az, hogy egy uruguayi játékos tegye ugyanezt.

Az biztos, hogy ez az út a teljes szétesés és kudarc felé visz. Tabáreznek szemmel láthatólag fogalma sincs arról, hogy mit kellene tennie; a mendozai meccs végén már nagyon-nagyon öregnek és beletörődöttnek tűnt.

Jegyezzük még meg, hogy a szövetség is igen érdekes módon menedzseli a válogatottat; az egy dolog, hogy itteni mérce szerint aranyáron adják a meccsekre a jegyeket, az már kevésbé érthető, hogy miért folyton idegenbe szerveznek barátságos fellépéseket Forlánéknak. Elhiszem, hogy rengeteg pénzt le lehet akasztani egy Észtország elleni sörmeccsért (mínusz hét fokban), de hol maradnak a szakmai szempontok? Tényleg romániai, oroszországi meccsektől lehet fejlődni - amiket egyébként itt a kutya se lát, mert amikor megy a közvetítés, mindenki dolgozik? Tényleg arra van szükség, hogy a Celeste novemberben még kiránduljon egyet a ködös-esős Lengyelországba csak azért, hogy ugyanazok az arcok köszönjenek vissza a pályáról? Ne értsetek félre, egyáltalán nem áll szándékomban lebecsülni sem az orosz, sem a román, sem a lengyel válogatottat; ugyanakkor azt gondolom, hogy több értelme lenne itt, az egyébként a dél-amerikai kontinensen futballozó és sikerre még éhes, lehetőséghez nem (nagyon) jutó játékosokat kipróbálni. Miért ne játszhatna egy alternatív uruguayi válogatott Tabárez irányításával például az Universidad de Chile, vagy a Fluminense ellen felkészülési mérkőzést ahelyett, hogy Cavanit Nápolyból Moszkvába citáljuk, majd betesszük jobboldali középpályásnak?

De most már rátérek az éjszakai meccsre. Tudtuk, hogy nehéz lesz, bár az én meglátásom szerint korántsem tűnt annyira lehetetlennek a mendozai küldetés, mint a barranquillai. Ha van csapat, amelyik bármikor képes megfogni az argentin válogatottat, akkor az az uruguayi. Esélyektől, helyszíntől függetlenül. Persze a megfelelő stratégiával és tökösséggel.

Muslera előtt Maxi Pereira, Lugano, Godín és Cáceres állt fel; egy sorral előrébb Cavani(!), Gargano, Arévalo Ríos és Alvaro González jutott lehetőséghez, míg az egyik csatár Forlán, a másik Suárez volt.

Sajnos a Celeste taktikája a totális védekezésre korlátozódott; Cavani tényleg jobboldali középpályásként játszott, de nem támadó, hanem védekező feladattal. Az első játékrész legnagyobb helyzeténél például ő próbálta meg Messit szerelni a tizenhatoson belül. Tiszta sor, csak a hülye nem érti.

Forlán és Suárez messzebb voltak egymástól, mint a Tűzföld a Karib-szigetektől; előbbi játékosnak egy értelmes megmozdulása nem akadt, míg utóbbi a passzaival is inkább az argentin támadásokat segítette. Érthetetlen volt az egész. Ezzel együtt a nyomasztó argentin mezőnyfölény ellenére is igazságos volt a félidei döntetlen, ám az egyértelmű volt, hogy támadásban is kell mutatni valamit, mert csak a védekezés nem lesz elég.

A második félidőben Lugano sérülés miatt cserét kért, és a helyére beálló Scottival rögvest egy jókora lyuk keletkezett a védelemben. Ez a kényszerű változtatás végzetesnek bizonyult az uruguayiak számára, és a gyors argentin támadók tulajdonképpen percek alatt lerendezték a meccset.

Nem elég, hogy háromgólos vereség lett a vége, de a sárga lapoknak köszönhetően Cáceres, Godín, valamint Lugano sem játszhat a következő fordulóban. Sokat elárul egyébként az összképről, hogy mind a négy hátvéd besárgult a meccs végére; Mono Pereira például nem sokkal a lefújás előtt, amikor elnyomta Messit, mint a csikket. 

Ennyi öröm azért nekünk is járt.

Szívesen írnék az uruguayi helyzetekről is, de olyanok sajnos nem voltak, az argentinokról meg már eleve többet írtam, mint amennyit szerettem volna.

Kedden Bolíviában, a 3600 méteren fekvő La Pazban lép fel a csapat, ahol még sosem tudott nyerni. Most viszont nagyon fontos lenne a győzelem; kérdés, hogy ki fogja tudni majd feltüzelni a fiúkat. 

A forduló másik három találkozóján az alábbi eredmények születtek:

Bolívia  1-1  Peru,

Ecuador  3-1  Chile,

Kolumbai  2-0  Paraguay.

Venezuela szabadnapos volt.

A csoportot Argentína vezeti 17 ponttal, a második helyen Kolumbia, a harmadik helyen Ecuador áll egyaránt 16 ponttal. Uruguay a negyedik 12 ponttal, és csak jobb gólkülönbségével előzi meg Chilét. A hatodik venezuelaiaknak 11 egységük van.

Itt tartunk féltávnál.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá