2013. júl 01.

Cavani gyilkos volt, a csapat jól játszott

írta: maracanazo
Cavani gyilkos volt, a csapat jól játszott

oie_npuJylYvHmul.jpg

 

A Konföderációs kupa aktuális bajnokai mindig elbuktak a soron következő világbajnokságokon - már csak ebből kiindulva sincs semmi okunk a kesergésre. A Celeste nem tudta hazahozni a balero nevű játékra hajazó trófeát, de most nem is ez volt az elsődleges célja.

 

oie_3idfchGnNDAq.jpg

Ne feledjük, tavaly szeptember óta többször is keményen belerúgtak az uruguayiak selejtezős nadrágjába, ennek eredményeként pedig veszélybe került a jövő évi világbajnoki részvétel; Tabárez gárdája tehát azzal a céllal vágott neki a kontinensek legjobbjait felvonultató minitornának, hogy erőt-önbizalmat merítsen a közelgő kvalifikációs meccsekre, vagyis elhiggye, képes még a nyomik elé furakodni, mint kövér napközis a nyári menzán.

A spanyolok elleni randevúra az uruguayi válogatott még feltartott kézzel állt ki, majd a pályán nyújtott szánalmas vergődést a játékosok nem átallották afféle hőstettként eladni az arra vevő újságíróknak - azóta mind az olaszok, mind a brazilok bebizonyították, hogy a fémvázon mozgó hispánokra is van ellenszer, csak meg kell azt találni.

Nigéria ellen már a szebbik arcát mutatta a csapat, igaz, én még arra sem adtam volna egy cuppanós puszit. A legfontosabb, hogy a Szuper sasok elleni összecsapáson végre megdőlt az a tézis, miszerint az afrikaiak fizikálisan lenyomják az uruguayiakat: mivel a 2010-es vilábajnokság óta Montevideóban általános importcikk lett a vas, Diego Lugano és társai végre közvetlenül is megismerhették az annak emelgetésével a testre gyakorolt jótékony hatását. Fekvenyomásból tehát jeles.

A harmadik, Tahiti elleni meccset nagyjából addig lehetett komolyan venni, amíg Ábel Hernández meg nem szerezte a vezetést, szóval a második perctől fogva már nem futballt, hanem cirkuszi előadást láthattunk. Ennek sajnos szerves része volt a Scottinak kiosztott piros lap is, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az óceániai bajnok már a térfél átlépésével majmot szült.

Az uruguayiak számára az elődöntővel kezdődött igazán a torna. A csapat az utolsó két mérkőzésére ismét a régi szép időket idézte; kérdés, hogy ez egy leszállóágban lévő társaság végső fellángolásainak egyike volt, vagy a játékosoknak kötelezően előírt antidepresszáns csupán ekkorra fejtette ki a hatását. Tartok tőle, hogy az előbbi. Jelenlegi állapotában a Celeste egy elhanyagolt sportkocsira hasonlít; amíg nem cserélik ki az olajszűrőt, nem lesz fékjavítás, és a döglött menyétet továbbra is hagyják a kipufogócsőben rohadni, addig hosszú távon egyenletes jó teljesítményt aligha várhatunk. Tisztában vagyok vele, hogy ezt minden posztban leírom: a keretet frissíteni kell. A védelemben igazán elférne Miguel Britos; a középpálya ordít két energikus szélsőért (Diego Laxalt, Carlos Sánchez); a csatársorban pedig Forlánt felválthatná Nicolás López.

Például.

A brazilok elleni elődöntőre a Maestro a dél-afrikai világbajnokságon preferált 4-3-3-as felállást választotta, igaz, a három középpályás közül csupán Arévalo Ríosnak volt kimondott védekező szerepe, míg Álvaro González és Cristian Rodríguez a támadásokat segíthette. Ez így okos választásnak bizonyult, hiszen a nyíltabb focit játszó hazaiak ellen az uruguayiaknak is jóval több lehetőségük és területük akadt a támadások építésére. A Celeste jobban játszott, mint Felipao gárdája, de mivel Tabárez nem tudta minőségi cserékkel felfrissíteni a csapatot (amire, valljuk be, egy ilyen kiélezett összecsapáson nagy szükség lett volna), Suárezék lemaradtak a győzelemről.

Az elődöntő után azt írtam, hogy a mutatott játékra és hozzáállásra büszkék lehetünk, ugyanakkor fenntartom, hogy ezzel az égszínkék mezesek elérkeztek a teljesítőképessük határához, ez pedig figyelmeztető lehet egy világbajnoki torna előtt. Amennyiben a kapitánynak pusztán annyi a célja, hogy a legjobb 16, esetleg a legjobb 8 közé vigye együttesét a 2014-es mundialon, és a közvéleménytől a legszimpatikusabb válogatottnak járó címet is bezsebelje, akkor jó úton jár - de mi a francért ne lehetne ennél magasabbra tenni a lécet?

Az olaszok elleni bronzmeccs előtt kiegyenlített játékot vártam. Az én személyes benyomásom alapján Montevideo olyan, mint egy dél-olasz város; az emberek általában hangosak, barátságosak, felelőtlenül ígérgetnek mindenfélét, bitang rosszul vezetnek, sokat szemetelnek, és kétpofára zabálják éjfélkor a pizzát - a különbség annyi, hogy itt spanyolul beszélnek. Ennek persze semmi hatása nincs a futballpályán, annak viszont igen, hogy az uruguayiak keretében rengeteg olyan futballista található, aki a taljánoknál légióskodik, vagy légióskodott. A két válogatott játékstílusát és mentalitását is igen hasonlónak találom, és az első félidő ezt maximálisan igazolta.

Az olaszok pusztán azért szerezhettek vezetést, mert Muslera érthetetlen módon elnézett egy szabadrúgásból beívelt labdát; nem tudom, minek tudható be, hogy a Galatasaray kapusa három-négy bravúr után rendre elkápráztat minket egy jókora lepkével. (Itt jegyezném meg, hogy egy nappal korábban Sebastián Sosa büntetőt védett a Newell's Old Boys elleni döntőn, ezzel pedig komoly szerepet vállalt a Vélez Sarsfield bajnoki címének megszerzésében.)

A Konföderációs kupa vasárnap délutáni találkozójára Tabárez egy kicsit megbolygatta az uruguayi középpályát; a Maestrónak valamiért az az agyszüleménye támadt, hogy a jobboldali középpályás Gargano lesz, noha az Inter játékosa egyáltalán nem egy kiköpött szélső. A védekezésben Arévalo Ríos nagyon magára maradt, és a támadósor ismét fényévekre volt a hátsó alakzatoktól. Bosszantó volt nézni, ahogy Suárez középpályáskodott egy kicsit, hogy végre az ellenfél kapuja előtt is fel-felbukkanjon a laszti. Forlán okosan felmérte, hogy a szikrázó napsütés Buffont zavarta a leginkább, ám ez még kevés volt az üdvösséghez: a szőke támadó akár gumicsizmában is célozhatott volna, mert a lövései se pontosak, se erősek nem voltak.

A szünetben aztán lehetett egy kis finomhangolás az uruguayiak öltözőjében, hiszen a második negyvenöt percre Gargano behúzódott középre, Arévalo mellé, a helyére pedig Maxi Pereira lépett fel a védelemből. Az egyébként roppant szürke olaszok ellen bőven elég volt a három védős szisztéma. A megerősödött középpályának köszönhetően a Celeste egyre jobban és jobban játszott, Cavani pedig egy könyörtelen gyilkossá vedlett át - kifejezetten örültem a hosszabbításnak, mert szívesen néztem tovább, ahogy a csatárok rendre átjáróházat csináltak az európaiak védelméből. A fiúk okosan a földön tartották a labdát, és rövid, gyors passzokkal pillanatok alatt jutottak helyzetekhez.

A második félidőben és az azt követő ráadás során Uruguay megmutatta, hogy a legmagasabb szinten is tud focizni; a győzelemtől ismét csak egy hajszál válaszotta el. A tizenegyespárbaj komoly tanulsággal szolgálhat a jövőre nézve; fejsérült játékos (Cáceres), és a korábban már amúgy is büntetőt hibázó, a pályán meg erőtlenül lövöldözgető csatár (Forlán) ne vállaljon ekkora felelősséget.

A Konföderációs kupa összességében remek felkészülésnek bizonyult a közelgő selejtezők előtt, hiszen a csapat gyenge pontjai és erősségei egyaránt kidomborodtak - nagy hiba lenne csak az egyiket vagy csak a másikat kiemelni.

Felipe Scolari nem fogja a Copacabanán napolajjal kenegetni a bikinis lányok hátát, csak azért, mert aranyérmes lett a csapata; biztos vagyok benne, hogy éjjel-nappal azon fog agyalni, miként lehetnének még jobbak.

A feladat tehát Tabárez számára is adott.

 

 

 

Szólj hozzá

olaszország konföderációs kupa uruguay2013