2015. jún 17.

Az antifoci kudarca

írta: maracanazo
Az antifoci kudarca

cavani_messi.jpeg

Van egy szó a spanyol nyelvben, amely kiválóan jellemzi a bürokratikus uruguayi hétköznapokat, ugyanakkor egy egész futballfilozófia lényegét is remekül visszaadja. Ez a szó a trancar, amely magyarul nagyjából annyit tesz: megakasztani. Mindegy, hogy ki. Mindegy, hogyan. Csak az a fontos, hogy az újító szándékú javaslatok, a kreatív ötletek elakadjanak egy átláthatatlan rendszer rostáján. Aki élt már itt huzamosabb ideig, az tudja, miről van szó, viszont azok az olvasóim is könnyen megérthetik ezt a jelenséget, akik még nem jártak az országban: csupán meg kell(ett) nézniük, hogy mi történt az Argentína-Uruguay mérkőzés első hatvan percében.

Óscar Tabárez azzal a bántóan egyszerű haditervvel küldte pályára a játékosait, hogy Messit és társait ne engedjék kibontakozni, ezzel pedig a Copa América címvédője ismét egy korlátolt képességű kiscsapat szerepkörébe kényszerült. A saját térfelükre mélyen visszahúzó fehér mezesek, a Data Factory adatai szerint, a találkozón 39-szer szereztek labdát, vagyis jóval többször, mint az argentinok (25), ám ez a kontratámadásaikra egyáltalán nem volt ösztönző hatással; az ellenfél összjátékának megakasztásától a következő lépésig sajnos már nem jutottak el Cavaniék, akiket egyszer sem állítottak meg lesen. Noha a mezőnyfölényben játszó Argentína nem tudott komoly gólhelyzetekig jutni, a Maestro elképzelése összességében kudarcot vallott, hiszen a jobbára védekező csapata nem tudta kapott gól nélkül letudni a meccset. Elég volt egyetlen rövidzárlat ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze a taktika.

Az uruguayiak szövetségi kapitánya teljesen torz módon értelmezte azt az Arrigo Sacchi-féle elméletet, amelynek értelmében a csapat leghátsó védője és a legelső csatára között nem lehet több, mint 25 méter a távolság; a folyamatos presszing és a totális kontroll a pálya egészére terjed ki, nem pedig csak a saját térfélre. A csoport első fordulójában játszott Argentína-Paraguay (2-2) legfontosabb tanulsága az volt, hogy botorság önként lemondani a támadásokról az ellenfél túlzott tisztelete miatt; kétgólos hátrányban a piros-fehér mezes játékosok, akár egy kiütéses vereség kockázatát is felvállalva, nekiestek az argentinoknak, és, némi szerencsével ugyan, ki tudtak egyenlíteni. Az uruguayi válogatott hatvan percet követően váltott gyáva fociról kétségbeesett támadófocira, és több gólhelyzetet kialakítva nagyon közel járt az egyenlítéshez.

Tabárez egyértelműen arra készítette fel a csapatát, hogy egy teljes mérkőzést bekkeljen ki Martino gárdája ellen, ám Agüero gólja keresztülhúzta a számításait. 1-0-s hátrányban a kapitány mindjárt tudta, és ezt a cseréivel is bizonyította, hogy merre van az ellenfél kapuja. A 63. percben lekapta a pályáról az erőnléti problémákkal küszködő Cristian Rodríguezt, és azt a Carlos Sánchezt tette a helyére, akit, szerintem, ostobaság volt kihagyni a kezdőből. Ennél is beszédesebb volt, hogy pont akkor cserélte le a karmesteri szerepre egyszerűen alkalmatlan Nicolás Lodeirót, amikor az égszínkék mezesek támadófocira váltottak. A Boca Juniors középpályása 20 passzából 14 volt sikeres, de csak 1 értékelhető, azaz gólhelyzetet előidéző indítása volt a pályán töltött 69 perce alatt. Egyetlen nyomorult átadás miatt foglalja a helyet a válogatottban, amelyben 2010. június 26-án, a dél-koreaiak elleni nyolcaddöntőn Luis Suáreznek adott gólpassza volt az eddigi legemlékezetesebb alakítása. Hugo Asch argentin újságíró nehéz sorsú művészként és meg nem értett zseniként definiálta az ún. enganche (kb. irányító) posztján játszó futballistákat*, de Nico Lodeirót, sajnos, ne számítsuk közéjük (még akkor se, ha jelenleg a Boca Juniorsnál Riquelme utódjaként emlegetik).

Bevallom, több válogatottat is irigykedve nézek a Copa Américán. A chileiek, például, elképesztő gyorsasággal járatják a labdát, és pontosan tudják, hogy mit akarnak: a lehető leggyorsabban eljutni az ellenfél kapujához. Jorge Sampaoli játékosai végig együtt mozognak, és a totális presszinget már-már művészi szinten alkalmazzák: amikor védekeznek, mindenki védekezik, amikor támadnak, mindenki támad. Ez a modern foci, és amit Tabárez az uruguayiak torkán próbál lenyomni, az színtiszta hazugság. Persze Argentínától bárki kikaphat: Brazília éppúgy, mint egy Real Madrid-Barcelona vegyes válogatott, ugyanakkor meggyőződésem, hogy egy más felfogásban játszó Celeste nem szenvedett volna vereséget a La Serena-i mérkőzésen. Az uruguayi csapatból egy megalkuvó, folyamatosan az ellenfélhez alkalmazkodó és sosem a saját erényeit kidomborító, ötlettelen, öreguras társaság lett; hiába vannak új arcok a keretben, a hadvezér személyisége, futballfilozófiája mindent meghatároz. Kiválóan szimbolizálja a chilei és az uruguayi válogatott közötti hozzáállásbeli különbséget, hogy miközben Jorge Sampaoli a pálya szélén ugrál, utasít és őrjöng, Óscar Tabárez már csak segítséggel tud felállni a kispadról.

Az égszínkékek szombaton Paraguay ellen játszanak, és mivel az A és a C csoportban is volt már meglepetés, könnyen lehet, hogy egy döntetlennel is kiesnek, márpedig létfontosságú lenne a továbbjutásuk; ha a Celeste a csoportban ragad, Luis Suárez öt vb-selejtezőről fog hiányozni.

*Lásd bővebben Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvét (525. oldal)

 

Szólj hozzá

argentína tabárez copaamérica2015 uruguay2015