2015. júl 07.

Hogyan tovább?

írta: maracanazo
Hogyan tovább?

komment1.png

Visszakerestem, majd nyomtam egy Print Screent arra a hozzászólásomra, amelyet az argentinok elleni 2012-es vb-selejtező után megjelent Hogyan tovább, Uruguay? című bejegyzésemhez fűztem. Egy olvasómmal arról beszélgettem, ki lehetne Óscar Tabárez utódja az uruguayi válogatott kispadján, és két edzőt említettem: Jorge Sampaolit, valamint Edgardo Bauzát. A két argentin szakvezető közül az előbbi éppen néhány nappal ezelőtt nyert kontinenstornát a chilei válogatottal, míg az utóbbi tavaly a San Lorenzo csapatát juttatta a csúcsra a Copa Libertadoresben (a BL dél-amerikai megfelelőjében). Az, hogy én már lassan három évvel ezelőtt is Sampaoliról fantáziáltam a Celeste kapcsán csak megerősít abban, hogy olyan nagyon hülye azért nem vagyok a focihoz.

Fájó belegondolni, hogy hol tartana most az uruguayi válogatott, ha történetesen Jorge Sampaoli irányítaná. Aki azt gondolja, hogy az égszínkék mezesek képtelenek lennének arra az atomfocira, amit a chileiek adtak elő, az szerintem téved. A két ország utánpótlása két külön kategória. Nem lehet a tehetségeiket egy napon említeni, amit jól mutat, hogy a korosztályos tornákon olyan ritka a chilei győzelem Uruguay ellen, mint szalmakalapos hóember a riói parton. A tizenhét éven aluliak kontinensbajnokságán utoljára 1985-ben fordult elő, hogy a vörös mezesek győzni tudtak az égszínkékek ellen, míg a húsz éven aluliaknál 1967-ben született az utolsó chilei győzelem. Az idei tornákon a Celeste fiataljai mindkét kategóriában kiütéssel küldték haza Chile legígéretesebb fiataljait: az U20-asok 6-1-re, az U17-esek 4-1-re páholták el a szóban forgó ellenfelüket. Ha tehát Jorge Sampaolinak, vagy úgy általában a chilei focinak van kikből merítenie, úgy mindez az uruguayiakra többszörösen is igaz. Négy éve figyelem az itteni foci mindennapjait, beleértve azokat az elképesztő tehetségű srácokat, akik közül ugyan (a mohó ügynökök és korrupt klubvezetők áldozataiként) rengetegen mellékvágányra futnak, de még így is biztosan kijelenthetem, hogy bőven lenne kikből felépíteni egy modern csapatot.

Óscar Tabárez ideje lejárt. A most 68 éves szakvezetőnek 2011-ben, közvetlenül a Copa América elhódítása után, de legkésőbb az Olaszország elleni, november 15-ei római, egyébként 1-0-ra megnyert barátságos mérkőzést követően önként kellett volna távoznia a Celeste kispadjáról. Szép búcsú, egy hosszú edzői pályafutás tisztességes lezárása lett volna, és megteremtette volna a lehetőségét annak, hogy a válogatott újjáépüljön. Minden egyes mérkőzés, amelyet 2012 óta a Maestro irányításával játszanak az égszínkékek egy újabb szög az uruguayi foci koporsójába.

A szövetségi kapitány mára megbukott, de ezt a közismert véleményformálók közül sajnos senki nem meri kimondani. A mainstream sajtó gyáva, szervilis és/vagy kilóra megvett képviselői objektív ítéletalkotásra alkalmatlanok, magából Tabárezből pedig tabut csináltak. Aki a kapitányt kritizálni meri, abból kívülálló lesz. Aki a kapitányt kritizálni meri, az megkérdőjelezi a korábbi eredményeit. Aki a kapitányt kritizálni meri, az csakis ellendrukker lehet.  

Jó példa erre Maximo Goñi rádióriporter, az uruguayi foci egyik rendszeres véleményformálója, aki június 18-án az alábbiakat nyilatkozta:

Rengetegen várják, hogy Tabárez végre megbukjon... Egy nap nyilvánvalóan elhagyja a válogatottat; majd meglátjuk, hogy az utódjai lesznek-e olyan jók, mint ő. 150 meccsen irányította már a csapatot. Persze, hogy szeretném, ha a válogatott sokkal többet támadna, de miközben a nemzetközi sajtó megértéssel fogadta a FIFA durva szankcióját Suárezzel és a szövetséggel szemben, Tabárez lemondott a FIFA-ban betöltött pozíciójáról. Még ez is Tabárez mellett szól. Tipikus európai szakemberként tekintek rá, és ez bizony összefügg azzal, hogy a futballistái nagyrész Európából jönnek. A hozzáállása a válogatotton is visszaköszön. Brazíliát és Kolumbiát tekintve azt kell, hogy mondjam, Uruguay jobb.

Szedjük gyorsan ízekre ezt a roppant kínos véleménykupacot!

A „Rengetegen várják, hogy [...] megbukjon...” egyértelműen az internetes fórumok (Tabárez szempontjából mindenképpen) negatív hozzászólóira utal, hiszen közismert megmondóember szájából itt még soha nem hangoztak el a bukás, távozás szavak. Goñi dohos pincéket idéző, retrográd felfogását kiválóan jellemzi, hogy a változást követelő szurkolókat kárörvendő, rosszindulatú arctalan tömegként azonosítja. Pedig a szurkolók követelése ennél sokkal egyszerűbb: ha Tabárezzel játszik jól a csapat, akkor legyen Tabárez a kapitány; ha mással játszik jól a csapat, akkor legyen más a szövetségi kapitány.

A „majd meglátjuk, hogy az utódjai lesznek-e olyan jók, mint ő” simán kimeríti a seggnyalás klasszikus esetét, ráadásul egy nagy adag cinizmussal közvetve üzen az uruguayi edzőknek: Szarok vagytok! Tabáreznek nincs alternatívája!

A „150 meccsen irányította már a csapatot” értelmében Tabárez mostani teljesítményét a korábbi eredmények fényében lehet csak megítélni. Vagyis ne beszéljünk arról, hogy most (meg tavaly, meg 2013-ban, meg 2012-ben) rosszul játszik a csapata: emlékezzünk az öt évvel ezelőtti sikerekre! Tiszta sor. Nyilván a Bayern Münchennél és a Real Madridnál is ez a vezérelv, meg úgy általában az élet egyéb területein. Például: a tegnapi matekvizsgán üresen adtam be a tesztlapot, de nem izgulok, mert tavaly ilyenkor 30-ból 29 pontot értem el.

A „...szeretném, ha a válogatott sokkal többet támadna, de [...] Tabárez lemondott a FIFA-ban betöltött pozíciójáról” mondat a logikus érvelés magasiskolája, és a „ma körtét szeretnék enni, de elfogyott az uborka", klasszikus tankönyvi példa bizony a nyomába sem érhet. Azt tehát Goñi is elismeri, hogy a Celeste támadójátéka fabatkát sem ér, ugyanakkor... legalább jól elhatárolódtunk az amúgy is korrupt Blattertől? Köszönjük, señor! Jövőre is a legjobb kabinból közvetítheted a Peñarol bajnoki meccseit!

A Tabárez mint „tipikus európai szakember" egy emlékezetesnek szánt aranyköpés, ugyanakkor semmi értelme, és még nyilvánvalóbbá teszi Goñi korlátoltságát. Az európaiság mint olyan nem lehet érték, és azt sugallni, hogy egy európai fociedző jobb, felkészültebb mint akármelyik dél-amerikai kollégája, nem éppen korrekt. Tabárez egyébként öt évig edzősködött az öreg kontinensen: 1994 és 1999 között a Cagliari, az AC Milan és a Real Oviedo csapatánál is bizonyíthatta, hogy mennyire európai szakember"; maradjunk annyiban, hogy nem sikerült maradandót alkotnia.

A „[Tabárez] hozzálláása a válogatotton is visszaköszön" az egyetlen érvényes megállapítás Goñi részéről, de ez csak egy retardált szerint lehet pozitívum. Az uruguayi válogatott egy szürke kiscsapat, a szövetségi kapitány pedig egy öreg könyvtáros benyomását keltette. A Copa Américán játszott 360 perce során a Celeste összesen két gólt szerzett: mindkét találat pontrúgás utáni szituációból született, vagyis a támadósornak egyetlen értékelhető akciója sem volt. 

A Brazíliát és Kolumbiát tekintve [...] Uruguay jobb" kijelentés a nagy handabanda egy újabb szelete. Még csak elképzelni sem tudom, hogy Gi milyen kritériumok alapján tartotta jobbnak az uruguayi csapatot, amely sem a brazilokkal, sem a kolumbiaiakkal nem találkozott a tornán, és még egy év sem telt e nyilatkozat és a Kolumbiától elszenvedett világbajnoki vereség között.

A független, objektív értékelésre képtelen uruguayi sajtónak kifejezetten jól jött a Jara-ügy, hiszen így nem a gyenge csapatjáték került fókuszba a kiesés után, holott bőven lett volna mit elemezni. Amit a chilei hátvéd tett, az valóban gusztustalan volt, ráadásul mint utólag kiderült, Cavaninak a meccsen egészen a kiállításáig azt kellett hallgatnia, hogy a faterját húsz évre lesittelik. Gonzalo Jarának már most odaítélhetjük az Év Rohadékja címet, és szívből kívánom neki, hogy soha egyetlen klub se szerződtesse. Mármint fociklub... Meggyőződésem, hogy amennyiben nincs a két jogtalan piroslap, a találkozó 0-0-s döntetlennel ér véget, a tizenegyeseknél pedig bármi lehetett volna. Még uruguayi továbbjutás is.

A korrektség jegyében viszont muszáj kilépnünk ennek a mérkőzésnek a kontextusából, és egy szélesebb periódust vizsgálva meg kell állapítanom, hogy a két csapat végül azt kapta, amit megérdemelt. Amikor 2013 elején Jorge Sampaoli átvette a chilei válogatottat, elképesztő lendülettel vetette bele magát a munkába. Chile idén, tavaly és tavalyelőtt is játszott januári felkészülési meccseket, és miközben Sampaoli együttese négy barátságos mérkőzést vívott a Copa América előtt, addig az uruguayiak csak Marokkóval és Guatemalával hangoltak a kontinenstornára. A két egymástól homlokegyenest eltérő mentalitást jól jellemzi, hogy az itteni sajtó a tavaly novemberi Chile-Uruguay barátságos találkozó után arról cikkezett, hogy a Copa América előtt már nincs idő új embereket kipróbálni a Celestében; Tabárez talpnyalói önszorgalomból gyorsan bezárták a válogatott kapuját, nehogy egy új, tagságra érdemes futballista sunyi módon belopja magát a csapatba.

Az eredményt láttuk. Jorge Fucile a 2014-2015-ös szezonban összesen 352 percet töltött futballpályán. A februárban térdműtéten átesett labdarúgó a Copa América előtt négy uruguayi bajnokin jutott szóhoz: a Rentistas ellen 26, a Fénix ellen 23, a Peñarol ellen 63, a Cerro ellen 32 percet töltött a pályán (a Nacional csapatában). 144 perc. Alig másfél meccs elegendő volt a válogatottságához. Én személy szerint nagyon kedvelem Fucilét; a 2010-es vb-n a Celeste egyik legjobbja volt, a Ghána elleni negyeddöntőn pedig élete legjobbját nyújtotta, de most, 2015-ben, semmi keresnivalója az uruguayi válogatottban. Nem tudok elképzelni olyan hiteles szakmai véleményt, amely megalapozottnak tartaná a hátvéd szerepeltetését a nemzeti tizenegyben.

A sajtónak nem az a feladata, hogy a szövetségi kapitány kegyeit keresse. A szakíróknak, tehát az adott sportághoz értő újságíróknak a csapat teljesítményét és Tabárez minden egyes döntését egy objektív kritériumrendszerhez kellene mérniük, és az alapján véleményt formálniuk, nem pedig fordítva, vagyis a kapitány döntéseihez igazítaniuk a kritériumrendszert. Ez az újságírása alapja.

Ahogy azt már több bejegyzésben is kifejtettem, az uruguayi válogatott korábbi sikereinek a záloga az a felállás volt, amelyben két védekező középpályás is szerepet kapott. Ez a 4-3-3-nál és a 4-4-2-nél is jól működött, bár én inkább az utóbbit kedveltem, mivel 4-3-3-nál a középpálya aszimetrikussá vált, hiszen a Diego Pérez-Arévalo Ríos-páros mellett egy szélső vagy egy szélső feladattal megbízott irányító téblábolt, miközben a Cavani-Forlán-Suárez-triónak nem volt szüksége karmesterre. A lényeg, hogy Diego Pérez kiválása után Tabárez nem kereste az utódot Arévalo Ríos mellé, és fokozatosan áttért a védekező középpályás-irányító középpályás kombinációra. Még ezzel sem lett volna baj, csakhogy a Maestro szisztematikusan védekező, a játékot ölő, a semmit ragozó csapattá silányította az uruguayi válogatottat, amelyben így sokkal nagyobb hasznát vette volna, például, az Arévalo Ríos-Gargano-párosnak, mint az Arévalo Ríos-Lodeiro-párosnak. Ezt a szakíróknak is tudniuk kellett volna, mégis némák maradtak, amikor Gargano kimaradt a Copa Américára utazó keretből. Sőt, amikor a futballista egy sértődött Twitter-bejegyzésben a furcsa válogatási elvekről írt, a sajtó kifejezetten Tabárez pártjára állt. Juan Carlos Scelza, egy másik híres megmondóember, a VTV élő adásában azt mondta, őt bizony hidegen hagyja az a tény, hogy Gargano nem utazhat a tornára. Aztán menet közben, amikor a kapitány belátta, hogy mégis két védekező középpályásra van szüksége, viszont nem volt egy Garganója, a kispadon ücsörgő Guzmán Pereirát pedig nem merte bevetni, a sokkal inkább szélső, semmint védekező Álvaro Gonzálezt húzta be Arévalo Ríos mellé.

A Tabárez-csapat 2012-ben indult el a lejtőn, és ezt számos bejegyzésben dokumentáltam-elemeztem. Abban az évben a kapitány még mereven elzárkózott a keretfrissítéstől, pedig lett volna kikből válogatnia. Az áttörést José María Giménez szerepeltetése hozta meg, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy 2013 szeptemberében az Atlético Madrid játékosa kizárólag azért juthatott szóhoz a kolumbiaiak elleni vb-selejtezőn, mert a kapitánynak szó szerint elfogytak a védői, Forlán pedig mégsem játszhatott Muslera előtt, Scotti mellett. Giménez beválogatása nagyon jó húzás volt, viszont az, ahogyan ez a srác átvette Lugano helyét a tavalyi világbajnokságon, nagyon sokat elárult Tabárez szakmaiságáról. A Costa Rica elleni mérkőzésen látott statikus, a pontrúgásoknál rosszul helyezkedő, összességében csapnivaló védelemből kikerült a csapatkapitány Diego Lugano, aki már eleve komoly meccshiánnyal utazott el a világbajnokságra. Tabárez nem merte felvállalni a döntés valódi okait a nyilvánosság előtt, így inkább elterjesztették azt az egyébként átlátszó hazugságot, miszerint Lugano megsérült, és ezért volt szükség Giménezre.

Az angolok elleni csoportmeccsen aztán a sérüléséből visszatért Luis Suárez is és a csapattársai is életük legjobbját nyújtották, így a Tabárez-korszak egyik legemlékezetesebb teljesítményét láthattuk. A hősiesen küzdő, csupaszív Uruguay a csodacsatár vezérletével az egekig repült, majd gyorsan visszazuhant a földre. Suárezből ismét főszereplő lett, ám az olaszok elleni meccsen (és azt követően) sajnos a főgonoszt kellett eljátszania. A Tabárez-gárda a futballista újbóli kiválását, valamint a FIFA megalázó eljárását már nem tudta elviselni, és simán kikapott Kolumbiától a nyolcaddöntőben.

A brazíliai világbajnokság előtt publikált Meddig juthat az uruguayi válogatott? című posztban, többek között, ezt írtam (az utólagos megjegyzéseimet [...]-ben, kékkel olvashatjátok):

Messze nem Tabárez játékosai alkotják majd a legjobban játszó csapatot a mostani mezőnyben, ugyanakkor van valami, amiben az uruguayi válogatott az összes többi vb-résztvevő fölé emelkedik. Az égszínkék mezeseknél mentálisan erősebb gárda nincs. [Megjegyzés: A csapat valóban erős volt lelkileg, hiszen képes volt felállni a Costa Ricától kapott gyomrosból, viszont a Suárez-ügy következményeitől végleg padlót fogott. Valami hasonló történt az argentinokkal az 1994-es vb-n, miután Maradona fennakadt a doppingvizsgálaton.]

A 2011-es Copa América-győzelem után a csapat elfásult, és látványosan összezuhant. 2012 második felére a kontinens pofozógépe lett. Kolumbia, Argentína és még Bolívia is nemes egyszerűséggel kivégezte a Celestét. 2013 márciusában a chileiek úgy játszadoztak az uruguayiakkal, mint FIFA-szavazóbizottsági tag a katari luxuskurvákkal. [Remélem, most már az egykori FIFA-tagok játsszák el a luxuskurvák szerepét - a rács mögött.]

A szurkolók őrjöngtek, az internetes fórumok felrobbantak, mindenki új arcokat követelt a csapatba, ám a kapitány hajthatatlan volt. Tabárez gyakorlatilag minden számára kedves játékosának garantálta a kerettagságot - még azoknak is, akik a klubjaikban hónapokon át nem jutottak játéklehetőséghez. [A szurkolók a mostani Copa alatt is őrjöngtek, és viccnek tartották Tabárez válogatási elveit. A felállás tehát nem változott.]

Nagyon vékony jégen táncolt a Maestro, és ha Brazília is tagja lett volna a selejtezős mezőnynek, akkor bizony az uruguayiak ezt a vb-t kihagynák. Öt fordulóval a zárás előtt a Celeste kieső helyen állt, és ki-ki meccsen kellett győznie a venezuelai ördögfazékban, Puerto Ordazban. Egy lyukas garast nem tettem volna fel a tippmixen a csapatra. Ma sem tudom, hogyan, de Tabárez fiai, Suárez nélkül, összekaparták a győzelmet. Aztán a Konföderációs Kupán meccsről meccsre felszabadultabban készülhettek a következő fontos megmérettetésre: tavaly szeptemberben Limából kellett elhozniuk a 3 pontot. A hazaiak mindent bevetettek a győzelem érdekében: féltéglát, rohadt krumplit, éjszakai koncertet a szálloda ablakai alatt. Uruguay 2-1-re nyert. A sírból mászott vissza. [Az uruguayi válogatott nem Tabáreznek, hanem kizárólag Brazília távollétének köszönhetően jutott ki a tavalyi vb-re. Amennyiben a Seleção is részt vesz a selejtezőkön, úgy a Celeste a csoport 6. helyén végez. A 150-meccses Tabárez megítélésénél erről mélyen hallgatnak a véleményformálók.]

A világbajnokság résztvevői közül senki más nem rendelkezik hasonló előélettel. Senki nem fogott huzamosabb időre úgy padlót, majd állt fel belőle, mint az uruguayiak. És ami miatt én is kitartóan ekéztem a kapitányt, az mostanra kapott értelmet. A betonfejű Tabárez nyert. Áttörte a téglafalat. Kockázatos volt, amihez ragaszkodott, de csak végigvitte. Csapatával alászállt a pokolba, és visszatért. Miközben az argentinok egy balett-táncos kecsességével ugráltak egyre közelebb és közelebb a világbajnoki szerepléshez, az uruguayiak saját démonaikkal küzdöttek. [Tévedtem. Amint azt a Costa Rica-i meccset követő bejegyzésben megírtam: elkapott a vb-láz. 1986 után először élhettem egy olyan országban, amelynek a válogatottja világbajnokságon szerepelhetett. Egyetlen bejegyzésben képes voltam megtagadni mindazt, amiről 2012 óta következetesen cikkeztem: Tabárez nem és nem akarta elismerni a változtatás szükségességét, és önnön vaksága, gőgje miatt a csapata kudarcra volt ítélve.]

Lelkileg megerősödve tértek vissza; nem lesz olyan pofon, amelyik leterítené őket. [A FIFA döntéshozói gyorsan bebizonyították ennek az ellenkezőjét.]

A címben feltett kérdésre adandó választ illetően nem vagyok túl optimista. Tavaly szeptemberben talán túlzottan is derűlátó posztban vázoltam fel az uruguayi válogatott előtt álló fényes jövőt. Nos, igaz, hogy rengeteg tehetséges srác játszik nemcsak Európa, hanem Dél-Amerikai legjobb bajnokságaiban, ugyanakkor a tabárezi felfogásban nem biztos, hogy helyük lesz a Celestében. A 2012-ben hanyatlásnak indult csapathoz képest még mindig csak három új arc jutott szóhoz a Copa Américán: Giménez, Sánchez és Rolan. Az átmenet lassú, vagy legalábbis nem elég gyors ahhoz, hogy követni tudja a dél-amerikai riválisok fejlődési ütemét. Jó példa erre a chilei válogatott, amely fényévekkel előzi meg az uruguayit, de említhetném az argentin, a perui vagy a paraguayi csapatot is. A brazilokra vagy a kolumbiaiakra pedig csak egy tökkelütött mutogathat azt állítván, hogy őket úgyis megelőzzük a selejtezőkön.

A Conmebol tagjainak egy korábbi megállapodása értelmében a 2018-as selejtezők valamennyi párosítását újrasorsolják (2000 és 2013 között egy előre eldöntött menetrend szerint mérkőztek meg egymással a csapatok). Az első vb-selejtezőt október 9-én kell játszani, és Tabárez együttesében sem Luis Suárez, sem Edinson Cavani nem lehet majd ott, de ha a Conmebol nagyon szemétkedni akar, akkor még hat másik uruguayi focistát is eltilthat, miután az erkölcsi hulla chileiek feljelentették az uruguayiakat a brazil Sandro Ricci és asszisztensei elleni agresszió miatt. A sorsolásnál nyilvánvalóan az uruguayiak lesznek a legkívánatosabb ellenfelek, és nem lepődnék meg azon, ha a legbefolyásosabb tagországoknak még éppen Luis Suárez távollétében kellene selejtezniük a Celestével.

A vb-selejtezők indulásáig az uruguayi válogatott csak egyszer lép majd pályára, ez pedig mindent elmond Tabárez csapatépítési terveiről. Szeptember 4-én Panama ellen játszik az a válogatott, amely egyelőre darabokban áll. Vicces vagy sem, néhány nappal ezelőtt a Nacional legutóbbi gólkirálya, a 36 éves Iván Alonso a sajtóban jelezte, hogy a kapitány rendelkezésére áll, ha egyszer a szükség úgy hozza.

Itt tartunk most. Miután a Celeste kiesett a Copa Américáról, Maximo Goñi azt mondta, hogy Tabárez irányítása alatt az uruguayi válogatott nem fog más stílusban játszani. Érthetetlen, hogy ebből a felismerésből Goñi, illetve nem is ő, hanem az AUF vezetői miért nem jutnak el a következő, logikus, felismerésig. Tabáreznek van alternatívája; nemcsak Uruguayban, hanem külföldön is. Felipe Scolari például egyszer bevallotta, hogy élete legnagyobb álma az volt, hogy az uruguayi válogatottat irányíthassa - ezzel nyilván többen is így vannak; kár, hogy ez itt senkit sem érdekel.

Uruguayban rengeteg pletyka kering arról, hogy az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, Francisco Casal médiamágnás és játékosügynök (érdemes a róla szóló kétrészes posztot elolvasni), az immár 2005 óta  kormányzó Frente Amplio, valamint Óscar Tabárez közötti erős összefonódásoknak köszönhetően a futballban már csak elvétve kapnak szerepet a szakmai megfontolások. Tény, hogy a 2014-es puccs után az AUF-ban kizárólag a ma már az összes utánpótlásválogatottat is felügyelő Tabárez pozíciója maradt érintetlen, sőt a kapitányi szerződését végül az oroszországi világbajnokság végéig meg is újították azzal a kitétellel, hogy Tabárez akkor megy nyugdíjba, amikor akar. Akit érdekel a téma és tud spanyolul, az kutakodjon egy kicsit a neten, de az uruguayi keresztapáról szóló írásom második részében is talál ezt-azt furcsa összefonódásokról.

Folytatás tehát: szeptember 4-én.

Addig pedig várunk, mint Tabárez a harmadik cseréjével Chile ellen.

 

Szólj hozzá

tabárez uruguay2015 copa.américa2015