2015. júl 19.

Ghiggia örök

írta: maracanazo
Ghiggia örök

ghiggia01.jpg

Alcides Ghiggia 1926. december 22-én született Montevideo La Blanqueada nevű negyedében, alig két utcányira a Parque Centraltól. Az édesapja argentin volt (Tucumánban született), míg az édesanyja egy Nico Pérez nevű kis uruguayi faluból származott. Bár a gyerek Ghiggia roppant vékonydongájú volt, valamennyi általa kipróbált sportágban tehetséges volt. Az otthonuktól két utcányira lévő Nacional le is akarta igazolni a kosárlabdacsapatba, de Ghiggia inkább a focit választotta. Logikus döntésnek tűnt, hogy a Nacionalban kezdjen el futballozni, ám a bátyja, Rubens, lebeszélte róla, mondván jobb egy kiscsapatban focizni, ahol biztosan lehetőséghez jutnak a tehetségek: így került Alcides 1944-ben a Sud Américához.

ghiggia_sud-america.jpg

 Egy ritka értékes kép Atilio Garrido gyűjteményéből: a Sud América tartalékcsapata. Az első sorban balra az első Alcides Ghiggia, a harmadik Oscar Míguez. Később a Peñarolnál és a válogatottnál is csapattársak voltak.

 

1948 márciusában Ghiggia és Míguez is a Peñarolhoz igazolt, a csapat skót szakvezetője, Randolph Galloway kérésére, ám Ghiggia szerződtetésére már az átigazolási szezon határideje után került sor, vagyis a futballista csak egy év múlva, 1949 májusában, éppen a Sud América ellen mutatkozhatott be a felnőttek között. A Peñarol azt a mérkőzést 5-1-re megnyerte: egy góllal Ghiggia is hozzájárult csapata győzelméhez.

Ghiggiából a Peñarol új szakvezetője, a magyar Hirschl Imre irányítása alatt lett a csapat állandó tagja. Hirschl korszakos sztáredző volt Dél-Amerikában, és egymaga többet tett a labdarúgás fejlődéséért, mint amennyit az elmúlt ötven év valamennyi magyar edzője összesen. Nem tudom, hogy tananyag-e a magyarországi edzőképzésen - őszintén remélem, hogy az. Hirschl kezei alatt formálódott a Peñarol legendás támadósora, amely a La Escuadrilla de la muerte (Halálos osztag) nevet viselte, hiszen a tagjai, Ghiggia, Hohberg, Míguez, Schiaffino és Vidal számolatlanul lőtték a gólokat. Még az is előfordult Uruguayban, hogy több csapat is, köztük a Nacional és a Liverpool, levonult a pályáról, vagy ki sem állt a Peñarol ellen, mert nem látták más módját annak, hogy elkerüljék a kiütéses vereséget.

plantel-completo-de-pe_arol-de-1949.jpg

 A Peñarol teljes kerete 1949-ben. Az álló sorban a kapus Roque Máspoli mellett Hirschl Imre; az alsó sorban jobbról a második Ghiggia.

 

delantera.jpg

A Halálosztag tagjai (balról jobbra): Ghiggia, Hohberg, Míguez, Schiaffino és Vidal.

 

Ghiggia elmondása szerint Hirschl volt az első edző Uruguayban, aki taktikai táblát használt az értekezletekkor, és több módszere is, például a póznáról lógatott labda a fejelések gyakorlásához, forradalminak számított. A Peñarollal 1949-ben és 1951-ben is bajnokságot nyert, és az 1950-es világbajnokság előtt nagyon komoly téma volt Uruguayban, hogy ő irányítsa-e a válogatottat a világbajnokságon. A választás végül Juan Lópezre esett... (Hirschl egyébként Montevideóban halt meg 1973. szeptember 23-án).

Ghiggia 1953. február 25-én játszott utoljára a Peñarolban, de a búcsúja kényszerű volt. Az akkor már világbajnok csatárt egy év eltiltást kapott ugyanis az uruguayi szövetségtől, miután a Nacional elleni bajnoki döntőn bántalmazta a játékvezetőt. Nesze neked, Suárez! Ghiggia így került Olaszországba, ahol az AS Roma csapatában 1953. szeptember 13-án, a Genova elleni bajnokin mutatkozott be. Ezzel együtt az uruguayi válogatottságát is elveszítette; Juan Alberto Schiaffino társaként ötször az olasz nemzeti tizenegyben is játszott az 1954-es világbajnokság selejtezőin.

process.jpg

 Ghiggia a Roma mezében

 

Ghiggia 1953-tól nyolc éven keresztül játszott az AS Romában; 201 bajnokin lépett pályára. Utolsó olaszországi szezonját  az AC Milan együttesénél töltötte, de ott csak négyszer jutott szóhoz. 1962-ben hazatért Uruguayba, ahol öt éven át, az 1968-as visszavonulásáig a Danubióban szerepelt.

danubio_1.jpg

Ghiggia a Danubio mezében

* * *

Egy 2010-es interjúban az akkor már nyugdíjas, és egyébént a Montevideóhoz közeli Las Piedrasban élő Ghiggia az alábbiakat nyilatkozta...

...a mindennapjairól:

Korán kelek, reggel hatkor. Régebben többet aludtam, de az évek múlásával egyre kevésbé álmos az ember. Reggelizek, egy darabig még otthon vagyok, majd elmegyek sétálni. Sokat sétálok. Keveset használom az autót, mert ellustít. Nyáron napi nyolc kilométert gyalogolok, és egy 84 évestől ez azért nem olyan rossz. Meglátogatom egy barátomat, akinek van egy üzlete, ott vagyok néhány órát, majd hazamegyek ebédelni. Két órát alszom, utána folytatom a sétát. Így telik az életem, ilyen a nyugdíjasélet.

...az 1950-es vb-döntőről:

Nem gondolok erre sokat, mert az élet megy tovább, és a jelenben kell élni. Az ember nem ragadhat le a múltban, bármennyire is fontos az neki. Ami a Maracanában történt, azt magamban hordozom. Sokan kérdeznek róla, én pedig azt felelem, hogy nem beszélek sokat '50-ről. Mindenekelőtt a társaim iránti tiszteletből, hiszen ők már nem élnek.  

Megvannak a gólokról készült videók és a Carlos Solé közvetítéséről készült hangfelvételek, de ritkán hallgatom meg őket, mivel nagyon megindítanak. Azelőtt, amikor még fiatalabb voltam, nem tartottam annyira fontosnak, de ahogy múlik az idő, az ember ráeszmél ezekre. Megvannak a brazil kommentátor hangfelvételei is, és igazán szép hallgatni, ahogy ő közvetített. Teljesen lenyűgöz. Egy brazil férfitól kaptam őket. Amikor belőttem a gólomat, az egyetlen dolog, amit a kommentátoruk mondott, ez volt: »uruguayi gól«. Semmi mást, és a mérkőzés után többé nem dolgozott kommentátorként. Nem közvetített többet.  

 * * *

A II. világháború miatt tizenkét éves kihagyást követően, 1950-ben rendeztek újra labdarúgó-világbajnokságot. Brazília volt a torna házigazdája, és a földkerekség akkori legnagyobb stadionjával, az Estádio do Maracanãval várta a résztvevőket. A torna 1950. június 24-én kezdődött, és július 16-án ért véget.

A kvalifikációk után összesen 13 csapat szállt harcba az addigra Jules Rimet nevét viselő világbajnoki trófeáért. A kelet-európai válogatottak eleve nem engedhették meg maguknak a távoli részvételt; Európából csak Anglia, Skócia, Wales, Észak-Írország, Törökország, Szíria(!), Ausztria, Jugoszlávia, Izrael, Franciaország, Svájc, Luxemburg, Belgium, Svédország, Írország, Finnország, Spanyolország és Portugália nevezett a selejtezőkre. A lebonyolítás során számos ország visszalépett a versenytől; olyanok is, amelyek papíron kijutottak a világbajnokságra. Kvalifikálta magát, de visszalépett Skócia és Törökország, Franciaország és Portugália pedig visszautasította a FIFA meghívását.

Dél-Amerikában Argentína, Peru és Ecuador visszalépett, így Bolívia, Chile, Paraguay és Uruguay játék nélkül jutott ki a tornára. A háromfős (Mexikó, USA, Kuba) közép-amerikai selejtezőcsoportból az első kettő ment tovább, míg az ázsiai kvartettből India mindhárom ellenfele (Burma, Indonézia, Fülöp-szigetek) kiszállt a küzdelmekből. Később India is lemondta a részvételt, mivel a FIFA megtiltotta a csapat játékosainak, hogy mezítláb lépjenek pályára. Lassan tért magához a világ a háború okozta borzalmakból, így már az is csodának számított, hogy sikerült összehozni egy tizenhárom fős tornát.

A IV. Labdarúgó-világbajnokság résztvevőit az alábbi csoportokba osztották (az első helyen álló csapatok jutottak a négyes döntőbe):

1. csoport: 1. Brazília  2. Jugoszlávia  3. Svájc  4. Mexikó

2. csoport: 1. Spanyolország  2. Anglia  3. Chile  4. USA

3. csoport: 1. Svédország  2. Olaszország  3. Paraguay  4. India (visszalépett)

Uruguay a 4. számú csoportba került Bolívia, Törökország és Skócia társaságában. Mivel a torna előtt a két európai csapat visszalépett, Juan López szövetségi kapitány játékosainak mindössze egy meccset kellett nyerniük a legjobb négy közé kerülésért, de a továbbjutás akkor is sima lett volna, ha a csoport teljes (a törökök roppant gyengék voltak, a Celeste pedig a négy évvel későbbi vb-n 7-0-ra páholta el a skót válogatottat).

Húsz évvel az 1930-as döntő után szerepelt tehát újra világbajnokságon az uruguayi csapat.

A legelső mundial megrendezésére Uruguay mellett öt európai ország, Olaszország, Magyarország(!), Hollandia, Spanyolország és Svájc pályázott, ám a két egymást követő olimpiai győzelme és az ország centenáriumi ünnepségsorozata miatt, valamint a dél-amerikai futball fejlődése érdekében Jules Rimet az uruguayiakat támogatta. Az öreg kontinens pályázói megsértődtek: a FIFA 1929-es barcelonai kongresszusáról látványosan kivonultak, csapataikat pedig nem engedték átkelni az Atlanti-óceánon. Válaszul az uruguayiak kihagyták az 1934-es tornát. 

Sőt, Uruguay az 1938-as világbajnokságtól is bojkott miatt maradt távol. A FIFA korábban ígéretet tett arra, hogy az olaszországi mundialt követően ismét Dél-Amerika lesz a házigazda, ám Jules Rimet a szavát megszegve Franciaországnak adta a rendezés jogát. A tengerentúlról elsőként Argentína tiltakozott a döntés ellen; később Kolumbia, az Egyesült Államok, Costa Rica, El Salvador, Mexikó és Uruguay is beállt a bojkottálók közé.

1950. július 2-án, Belo Horizontében, az Estádio Independência hatezer nézője előtt  az angol George Reader játékvezető sípszavára kezdődött az Uruguay-Bolívia találkozó. A jóval esélyesebb égszínkék csapat az alábbi összeállításban lépett pályára:

Máspoli - González, Tejera - J.C. González, Varela, Andrade - Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Vidal.

Ghiggia elmondása szerint egy kissé idegesen kezdték a meccset, de az első gól megnyugtatta őket, és onnantól nem lehetett kétséges a győzelmük. Az uruguayi válogatott elsöpörte ellenfelét; az égszínkék mezes támadók meg sem álltak nyolcig. A három találatig jutó Óscar Míguez kezdte a gólgyártást, és Alcides Ghiggia fejezte be.

Uruguay-Bolívia 8:0

Gólszerző: Míguez (14.), Vidal (18.), Schiaffino (23.), Míguez (45.), Míguez (56.), Schiaffino (59.), Pérez (73.), Ghiggia (83.)


Uruguay tehát bejutott a négyes döntőbe, ami azt jelentette, hogy (csakúgy, mint húsz évvel korábban) ismét négy mérkőzést kellett nyernie a tornán a világbajnoki címért. A négyes döntő egy körmérkőzéses rendszer volt, és az élen végző csapat kapta a Jules Rimet-kupát. Spanyolország, Svédország, valamint a házigazda Brazília várt a Celestére. A fordulók adott mérkőzéseit egy időben rendezték.

Az első fordulóra 1950. július 9-én, helyi idő szerint délután három órakor került sor. A brazilok nagyon simán, 7-1-re intézték el a svédeket, míg Uruguay Spanyolországgal mérkőzött a São Pauló-i Estadio do Pacaembu 45 ezer nézője előtt. A találkozót a walesi Benjamin Griffiths vezette.

López kapitány nem változtatott a Bolíviát kiütő csapaton, így Uruguay a Máspoli - González, Tejera - J.C. González, Varela, Andrade - Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Vidal. - összeállításban lépett pályára.

A hispánok más játékerőt képviseltek, mint a bolivárok; noha Ghiggia ott folytatta, ahol a korábbi meccsen abbahagyta, vagyis gólt szerzett, a spanyol Basora duplájával a félidőben az európai csapatnál volt az előny. A második játékrészben aztán csak összejött az egyenlítés a Celestének: a csapatkapitány Obdulio Varela állította be a 2-2-es végeredményt.

Ismét csak Ghiggiát kell (nem szó szerint) idéznem annak megmagyarázására, hogy miért szenvedett az uruguayi csapat a spanyolok ellen. A Celeste akkor már húsz éve nem játszott európai (vagy egyáltalán bármelyik más kontinenst képviselő) válogatott ellen. Utoljára az 1930-as világbajnokság elődöntőjében, Jugoszlávia ellen volt nem dél-amerikai ellenfele Uruguaynak, és mivel abban az időben még nem létezett technikai (értsd: audiovizuális) segítség az ellenfél feltérképezéséhez, Juan López játékosai gyakorlatilag az égvilágon semmit sem tudtak a spanyolokról.

Ghiggia szenzációs gólja, Schiaffino felejthetetlen ünneplése 1950. július 9-én

 

Uruguay-Spanyolország 2:2

Gólszerző: Ghiggia (29.), Basora (32.), Basora (39.), Varela (73.)

 

Mivel csak döntetlent játszott Spanyolországgal, Uruguay már az első fordulóban lépéshátrányba került Braziliához képest.

A döntő állása az 1. forduló után:

 

     
Csapat
Mérkőzés
Gy  
D  
V  
LG 
KG 
GK 
Pontok 
1.
Brazília
1
1
0
0
7
1
+6
2
2.
Uruguay
1
0
1
0
2
2
0
1
2.
Spanyolország
1
0
1
0
2
2
0
1
3.
Svédország
1
0
0
1
1
7
-6
0


A négyes döntő második fordulóját négy nappal később, 1950. július 13-án, délután három órától rendezték. A brazilok ezúttal is taroltak, hiszen 6-1-re lemosták a spanyol válogatottat, amely ezzel a vereséggel kiszállt a világbajnoki aranyért folyó küzdelemből. Uruguay pedig... nos, amíg a brazilok örömfocival kápráztatták el szurkolóikat, addig a Celeste történetének egyik legnehezebb mérkőzését vívta - Svédországgal. A helyszín megint a São Pauló-i Estadio do Pacaembu volt, a nézőszám viszont jóval kisebb: alig nyolcezren tekintették meg az összecsapást. López kapitány két helyen változtatott a spanyolok elleni tizenegyen; ezúttal nem Máspoli, hanem Anibal Paz állt a kapuban, Juan Carlos González helyett pedig Schubert Gambetta lépett pályára.   

Így festett a kezdőcsapat: Paz - González, Tejera - Gambetta, Varela, Andrade - Ghiggia, Pérez, Miguez, Schiaffino, Vidal.

 

Palmer korai góljával Svédország szerezte meg a vezetést, Uruguay pedig nagyon nehezen és sokára találta meg a rést az északiak falán. Ghiggia egyenlített a 39. percben, ám a következő minutumban újfent a svédeknél volt az előny. A szünetben tehát (csakúgy, mint a spanyolok ellen) vesztésre állt az égszínkék csapat. Mivel a brazilok félelmetes gólkülönbséggel rendelkeztek, és a győzelemért akkoriban még csak két pont járt, a Celestének győznie kellett Svédország ellen, hogy valóra tudja váltani világbajnoki reményeit.

 

A svédek elleni meccs összefoglalója (0:57-től látható Ghiggia bombagólja)

 

A második játékrész hajrájában Óscar Míguez nagy nehezen betalált - de ez még mindig csak a döntetlenhez volt elég. Kellett még egy gól. Öt perccel a lefújás előtt végre megtörtek a svédek: Míguez másodszor is megzörgette Svensson hálóját: három-kettő, életben maradtak az uruguayi remények!

Uruguay-Svédország 3:2

Gólszerző: Palmer (5.), Ghiggia (39.), Sundqvist (40.), Míguez (77.), Míguez (85.)

 

A döntő állása a 2. forduló után:

 

     
Csapat
Mérkőzés
Gy  
D  
V  
LG 
KG 
GK 
Pontok 
1.
Brazília
2
2
0
0
13
2
+11
4
2.
Uruguay
2
1
1
0
5
4
+1
3
3.
Spanyolország
2
0
1
1
3
8
-5
1
4.
Svédország
2
0
0
2
3
10
-7
0

 


A harmadik és egyben utolsó forduló előtt már csak két csapatnak volt esélye a világbajnoki aranyra. Uruguay és Brazília közül az utóbbi várta kedvezőbb helyzetből a július 16-i összecsapást, hiszen már egy döntetlennel is megszerezte volna a Rimet-kupát. A közvélemény és a hazai sajtó természetesen már előre odaadta a futballvilág legértékesebb trófeáját a brazil csapatnak; mi sem jellemzőbb az előzetes várakozásokra, minthogy a mérkőzés délelőttjén karnevált rendeztek Rio de Janeiróban a győztes brazil csapatot éltetve. Sőt, a döntőnek otthont adó metropolisz polgármestere már a kezdőrúgást megelőzően világbajnoknak titulálta hazája válogatottját. A brazil szövetség huszonkét aranyérmet rendelt, mindegyik éremben egy-egy brazil játékos nevével.

A házigazdák annyira semmibe vették az uruguayi válogatottat az 1950-es mundial döntő összecsapása előtt, hogy csak a saját himnuszukat játszották le a csapatok felsorakozásánál. Jules Rimet pedig, a FIFA elnöke, kizárólag portugál nyelvű beszéddel készült a döntő utáni ceremóniára. Joggal állítható tehát, hogy az uruguayiakon kívül az egész világ Brazília győzelmét várta.

A találkozót természetesen az Estádio do Maracanãban rendezték, rekordszámú nézősereg előtt. A korabeli beszámolók szerint mintegy 173 ezer fizető és 27 ezer nem fizető, tehát 200 ezer(!) néző zsúfolódott össze az arénában. Érthető, hogy sem a spanyol, sem pedig a svéd válogatott nem bírta el ezt a lélektanilag igen nyomasztó közeget; ezúttal az uruguayiaktól várták, hogy eljátsszák az áldozati bárány szerepét. A brazilok győzelmét 1:10-hez adták, és szép summát ígértek a játékosoknak, amennyiben elhódítják a világbajnoki aranyat.

A négyes döntő utolsó találkozóját abszolút kedvező helyzetből várhatták a brazilok, hiszen már egy döntetlennel is övék lett volna a világbajnoki trófea. Nem sokkal a kezdés előtt az uruguayi delegáció egyik tagja azt mondta Obdulio Varelának az öltözőben: „Azért, ha lehet, hat gólt ne kapjatok. Négy még belefér.” A legendás kapitány, a Fekete főnök válasza így hangzott: „Egy nagy francot fér bele, csak a győzelem fér bele... Ha már most feladjuk, jobb, ha ki sem megyünk a pályára.”


Juan López edző a csapat addigi összes mérkőzésén pályára lépő rutinos, ugyanakkor sérüléssel bajlódó Ernesto Vidal helyére a még nem egészen 20 esztendős Rubén Moránt, a Cerro csatárát állította be. A Celeste összeállítása így festett:

Máspoli - Matías González, Tejera - Gambetta, Varela, Andrade - Ghiggia, Pérez, Míguez, Schiaffino, Morán.

 equipo_4.jpg

 

1950. július 16-án, délután három órakor az angol George Reader sípszavára útjára indult a labda a IV. Labdarúgó-világbajnokság döntő mérkőzésén. A játékvezető segítői az angol Ellis, valamint a skót Mitchell voltak.

Az uruguayi védelem remekül hárította a brazil rohamokat, így a félidőben 0-0-ás döntetlennel vonultak le a pályáról a csapatok. A szurkolók persze nem erre számítottak, és kissé alábbhagyott a lelkesedésük.

Aztán a második félidő második percében hangrobbanás rázta meg a stadiont: Brazília megszerezte a vezetést! Ademír passzából a hazaiak balszélsője, Friaça talált be Máspoli kapujába. A csapatok még szinte ki sem jöttek a folytatásra, máris a braziloknál volt az előny.

És akkor most jöjjön az a jelenet, amely tulajdonképpen még az első félidő előtt zajlott le az uruguayi öltözőben. Juan López szövetségi kapitány masszív védekező taktikát dolgozott ki  együttese számára, hiszen szerinte csak így nyílt rá esély, hogy megfogják a brazilok roppant veszélyes támadósorát.

Ám amikor az edzői utasítások végeztével távozott az öltözőből, és a játékosok magukra maradtak, Obdulio Varela csapatkapitány felállt, és így szólt társaihoz: Juancito remek ember, de ma nincs igaza. Ha védekezünk Brazília ellen, ugyanúgy végezzük, mint a spanyolok, vagy a svédek.

Varela igyekezett feltüzelni társait, és elhitetni velük, hogy megnyerhetik a mérkőzést, ha nem ijednek meg az ellenféltől és annak szurkolóitól. Ekkor hangzott el az emlékezetes biztatása: Muchachos, los de afuera son de palo. Que comience la función!, amely magyarul valahogy így hangzik: Fiúk, a kívülállók nem játszanak. Kezdődjék hát a játék!

Amikor a második félidő legelején a házigazdák Friaça révén megszerezték a vezetést, Varela magához ragadta a labdát, és hevesen lest reklamált a játékvezetőnél. Évekkel később bevallotta, hogy szó sem volt semmiféle lesről; egyszerűen csak felmérte, hogy jobb késleltetni a középkezdést, nehogy az örömittas brazilok lendületből még egy gólt vágjanak. A kezdőkörben aztán Varela a társaira nézett, és azt kiáltotta: Ideje, hogy nyerjünk!

Ettől kezdve minden megváltozott a pályán. Az uruguayiak mindent egy lapra feltéve támadni kezdtek, és Varela vezérletével védekezésre kényszerítették a brazilokat. A hazaiak játékosai egyáltalán nem voltak hozzászokva a defenzív játékmódhoz; egyre kevésbé bírtak Ghiggiával, aki egy jobboldali elfutást követően becsapta védőjét, középre ívelt, Schiaffino pedig a hálóba bólintott. Mindez a találkozó 66. percében történt - a nézők legnagyobb döbbenetére.

Az egyenlítés után vérszemet kaptak az uruguayiak. A középpálya egyik motorja, Victor Andrade (az 1930-ban világbajnok Jorge Andrade unokaöccse) sorra indította a veszélyesebbnél veszélyesebb akciókat. A brazilok képtelenek voltak újra felvenni a mérkőzés ritmusát.

ghiggia.jpg

Aztán a 79. percben Ghiggia ismét meglódult a jobbszélen, egy megkerülős csellel maga mögött hagyta a brazilok védőjét, Bigodét, majd amikor mindenki a szokásos beadást várta az uruguayiak hetesétől, ő váratlanul megcélozta a rövid sarkot, a labda pedig éppenhogy besurrant Barbosa és a kapufa között.

Legenda született. Úgy hívják: Maracanazo.

 

 

Az alábbi videón három kortárs rádióriporter közvetítésében is meghallgathatjátok a döntő két uruguayi gólját. Hátborzongató...

 

 

Brazíliát sokkolta a mérkőzés, amelynek végeredménye a mai napig a futballtörténelem egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb meglepetésének számít. A hazai játékosokat azonnal elzavarták, a válogatott szerelését az addigi fehérről először kékre, 1954-től pedig a ma is ismert sárga-zöld-fehér-kék összetételűre változtatták. Maga a mérkőzés Maracanaço (spanyolul Maracanazo, avagy a Maracanai csapás) néven vonult be a köztudatba. 

Uruguay második világbajnoki részvételét is aranyéremmel zárta, ezzel a sikerrel pedig végleg kivívta magának a labdarúgás legnagyobbjainak járó elismerést.

* * *

Ghiggia temetését megnéztem a televízióban, majd aznap este a VTV-n leadták a vele készült 2005-ös mélyinterjút. Ghiggia szerint Juan Alberto Schiaffino volt minden idők legjobb uruguayi játékosa; még Maradonánál is technikásabb, csak Pelével lehetett egy napon emlegetni. Minden társát kiemelte a csapatból; kit a tüdeje, kit a győzni akarása, kit a fizikai ereje, kit a technikai tudása miatt. Talán nem véletlen, hogy ő maradt itt hírmondónak az 1950-ben világbajnok csapatból. Tisztességben őszült meg; szerényen, alázattal viselte, hogy ő szerezte a futballtörténelem egyik legfontosabb gólját.

Nagyon fog hiányozni.  

Szólj hozzá

ghiggia uruguay1950